Írok, mert írnom kell,
Kezem alatt a papír, így emésztődik fel.
Futnak a sorok, kapaszkodnak a betűk,
Fogalmazódik lassan bennem, egy kis etűd.
A gondolatból írás lesz,a szavakból mondatok,
Érzéseimnek lámpást, csak így tarthatok!
Ima
Könnyes az arcom megint,
Drága Istenem, most rám tekints!
Nem fordultam hozzád
Csekély kívánsággal,
Jártam az utat, mit nekem szántál,
Mindig büszke tartással.
Küzdöttem olykor, ha ez volt a feladat,
Drága Istenem, halld meg hát szavamat!
Mindig állva maradtam, ha ostoroztak a terhek,
Nem mondtam még soha,
De titkon megviseltek.
Álmodtam az életet, átkaroltam a szomorút,
Mosollyal és vidámsággal
Űztem el a bút.
Felgyülemlett bennem sok bánat és csalódás,
Uram, kérlek, vess ma rám egy pillantást!
Megtettem mindent, hogy jó legyek,
Nem járna nekem is egy csöppnyi szeretet?
Nem kérek házat, pénzt vagy csillogást,
Csak a magány elől ments meg, uram,
Küldj hozzám egy angyalkát!
Rá várok nappal és ha az éj elterül,
Ha a párnámon az álom nem kerül.
Jön az ünnep, mindenki boldog, szemekben csillognak a fények,
Uram, adj egy égi jelet, hogy ne hiába reméljek!
Sors keze
Megtanultam már, a könnyeimet takarni,
A gyengédséget nem várni, a szerelmet nem akarni.
Megtanultam nem sírni, ha fáj a szívem,
Hozzá szoktam, ha jön az idő, megyek innen.
A lecke jó volt, nem mondom, tökéletes élvezet,
olvasmányos, s az élet megszülte a képeket.
Példával mutatta, olykor ostoroz a múlt,
ha remélni próbálsz, körötted tüzet gyújt.
Nem nyújt segítő kezet, ha az kéne neked,
Kihasznál és nevet, játszik csak veled.
Beléd rúg, eltipor, biz kegyetlen a sors keze,
A magány és önsajnálat, hiteles eszköze.
Ha sírnál, de már könnyed sincsen,
S várnád, hogy végre rózsaszirmot hintsen,
Akkor kapod arcodba a legnagyobb pofont,
Kaján vigyorral mondja: - Ó te bolond!
Mit vártál komolyan, elhitted a szépet?
Tudd meg hát, lassacskán darabokra tépked!
Előnytelen küzdelem, nála van a fegyver,
Amivel minden csatát könnyedén megnyer.
Te csak ülsz, némán, ostobán merengve,
Életed lassacskán, a szemed előtt pereg le.
Vagy, aki vagy, voltál, aki voltál,
De alapjában véve, soha nem változtál.
Nem tűrted a magányt, ittad a szavait,
Hitted, hogy a hited majd csak felszabadít.
Itt volt az idő, kellett volna lépni,
De nem tetted, s szívedet, ezer ütés éri.
Fájni fog nagyon, szokj hozzá barátom,
Nem terem boldogság minden egyes faágon.
Feletted is ott lebeg Damoklész kardja,
Lesújt rád is meglásd, ha a sors úgy akarja!
Angyal
Akkor, mikor találkozunk, azt mondtad te nekem,
Míg a világ világ marad, szorítod majd kezem.
Azt mondtad, értékeled lelkem szikrázó fényeit,
Sebzett, vérző szívem oly tiszta érzéseit.
Öleltél s suttogtad, én vagyok csak neked,
Nekem adod léted, jövőd s az életed.
Papírlapra vésted sorba, hogy mennyire szeretsz,
Nem hitted, hogy a világon még te is boldog lehetsz.
Elhoztam az álmaid legtitkosabb vágyát,
Az életnek leggyönyörűbb, páratlan varázsát,
Azt adtam neked, mit csak tőlem kaphatsz,
Mindenem a tiéd volt, amit nem tagadhatsz.
Oly szép volt a nyár, hogy együtt voltunk végre,
Most boldogan gondolok azokra az estékre.
Ölelkeztünk kábultan a szikrázó hold fényében,
Ránk borult az éj leple, akkor ott a sötétben.
Könnyeim csak te értetted, te tudtad igazán,
Mégis, mikor elmeséltem, te nevettél vigaszán.
Elmondtam, hogy nem élhetek, csak neked létezem,
Lelkedből táplálkozom, s nélküle folyton éhezem.
Kinevettél, nem értetted, mire e fennkölt szavak,
Pedig én már tudtam jól, nemsoká egyedül maradsz.
Véget ért a nyár, s nekem menni kéne tán,
Mert ha most maradok, nem lesz erőm elmenni már.
Bárhogy martak az érzelmek belülről,
Hívtak már annyiszor fentről, az égből.
Mennem kellett, mert csak egy nyarat kaptam,
Te nem tudhattad, de én már rég meghaltam.
Angyalként küldtek, hogy visszaadjam a reményt,
Hogy szívedben a szerelem tüze még mindig él,
Boldog lehetsz igazán, ha te is akarod,
Ha elhiszed, tud még ölelni karod.
Nem fáj a szíved, hogy ott voltam veled,
Csak a nyári szellő suttogja, hogy én voltam neked,
Nem tudod meg soha, hogy szívemben tüzet gyújtottál,
De azóta eme tűzzel cirógat a napsugár!
Légy-ott
Nem akarok érezni semmit,
Csak látni egy kaput, mi új világot megnyit.
Menekülés utat, az őrület házából,
Mit magamnak építettem csillogásból.
Álmatlan éjszakáim, így telnek sorra,
Nem gondolok másra, csak mámorra..
Minden órában egy másik testre vágyom,
Hogy enyém legyen, de bármi áron!
Mert igen, csak erre kellesz,
Hogy ne legyek egyedül,
Szívem csak ezért kegyelmez,
Ha velem vagy, kielégül.
Pedig mennék tőled, távol hagynálak,
Vagy lennének hozzád láncoló vágyak.
Az önzőségem marasztal sokszor,
Szabadítson már valaki e tébolyból.
Hogy megóvjalak, taszítanálak magamtól,
Hogy ne szenvedj később a megbánástól,
Mert nem tehettél boldoggá soha,
Ezért lett életem fájdalmas, ostoba.
Mindig csak egyedül, magam vagyok,
Kezem a pohár után nyúl,
Úgy érzem, belülről sorvadok,
Lelkemben mérhetetlen harag dúl.
Mivel nincs itt senki, akárki jöhet,
Ki egy percre, vagy órára szeret…
Ki nem kérdezi tőlem:-mondd mi a neved?
A világban van-e már állandó helyed?
Sírok,de nem tudom miért,
Egy álombéli valakiért,
Ki talán nem is létezik sehol
Vagy a világban céltalan kóborol.
Mint én vagyok egy magányos fűszál,
Lehet ő is csak valahol rám vár,
Egy férfire, kit nem érdekel a múltja,
Csak hogy hozzá vezette útja,
Ó de nem, mit beszélek én,
Szívem merev, hideg fém,
Nem kér a jóból, szeretetből,
Legyen velem valaki, kegyelemből…
Ennyit kérek csupán, nem többet,
Rögtönzött légyott, életmentő töltet.
Szánjon meg, töltsön velem egy éjszakát,
Csak végezze el a megfizetett munkát…
Pénzemért megkapom, ami kell nekem,
Pillanatnyi mámor, cseppnyi érzelem,
Kielégített vágy, állati ösztön,
Mit magába zár még most, egy fekete öltöny..
Az én utam
Állok a pódiumon, és mindenki engem figyel…
Közönségem akarata most pokolba taszít el?
Várok még egy kicsit, míg ajkam mondatba kezd,
Míg a pillanat rám formálja az idevaló jelmezt.
Most a fényár körbevesz egészen,
Szemem fürkészi éledő közönségem.
De sötét van odalent nem látok semmit,
Itt-ott néma emberek alakja felsejlik…
És még mindig várok, hogy valaki közbeszól,
Megállít, és letérít az útról,
Meggyőz arról, hogy nem megy ez nekem,
Távozzak a színpadról, mert nem ide szól jegyem.
Hogy nem érdekel senkit, hogy élek-e vagy halok,
Honnan jöttem,s merre haladok...
Mindenki tudja, mégsem mondja meg senki,
Pedig nem kéne sok, csak néhány centi,
Pár méter, és máris, a függöny mögött vagyok újra,
Felkészülve lélekben, egy másik nekem szánt útra.
De ajkamon akkor, megszületik a szó,
Rám simult a jelmez, ami már idevaló,
Biztos vagyok abban, hogy itt van helyem,
Már nem fürkészi közönségem éledő tekintetem!
Csak áramlik lágy hangon, szívemből a gondolat,
S a közönség tapsol, még tovább marad…
És én is tovább maradok a pódium tetején,
S elmondok mindent, mit akartam, már az elején…
Már egyedül
Én is voltam már az egyetlen valakinek,
Igaz csak egy pillanatig,volt enyém szíve.
Ahogy belépett az életembe,úgy el is illant,
Mint egy angyal a mesékből,felvillant.
Szikrázott a levegő ha hangja dalra fakadt,
így mutatott a sok eltévedt léleknek utat.
Hittem a,hangjában,minden hozzám szóló szavában,
Szónoki tehetség volt ő,egy elhagyatott bárban.
Sokszor sírtam,ha megjelent a függöny mögül,
nem szégyenlem,hogy szememből most is könny gördül.
Mert biztos voltam benne,hogy nekem szól e égi zene,
Hogy szívem húrját pengeti,minden egyes üteme...
De az érzés csalfa volt,félre vezetett a galád,
Soha nem hallotta meg vágyakozó szívem dalát.
Szemembe mindig mélyen nézett,már-már megigézett...
Minden este ha hallottam,lelkem szívem kivérzett.
De nem hozzám beszélt,ajka nem nekem dalolt,
Szeme mindig távolba révedt,és elveszett valahol.
Soha nem voltam más,csak egy néző a térről,
Egy idegen, a széken minden este,egy árnykép a sötétből....
Ne hagyj egyedül többet!
Míg álmatlanul feküdtem, a párnáim között,
Elmémbe óvatlanul egy gondolat költözött…
Boldog vagyok veled, ez nem kérdés, ez tény,
Te életem oltárán tündöklő jelzőfény.
Ám az óta, a párnák közt rémképek gyötörnek,
Fáj a szív, s terhe alatt, érzéseim megtörnek…
Elmentél, most nem vagy velem pár napot,
S azt kéred, legyek boldog, míg te az életet falod?
A te világod, túl nagy nekem, nem találom benne helyem.
Ha megfognád a kezem, s úgy vezetnél át az életen,
Talán minden könnyebb lenne, s meglelném utam,
Nem szemlélném életem, talán oly kritikusan.
Vezess hát a világodba, át minden tündérmesén,
Adj egy helyet magad mellett, azt kérem én!
Ne kelljen félnem, hogy neked kevés vagyok,
Ígérd, meg hogy szeretni fogsz, míg csak meg nem halok!
Légy velem
Van egy fiú, az éteren túl…
Ki ha velem lehet, szívében szerelem gyúl..
Simogatnak szavai, megérint a vágy,
Csak beszélgetünk kettesben, éjszakákon át.
Szeretem a lelkét, mely enyémhez simul,
Szeretem a „pillantását”,mely szívemhez nyúl.
Nem lehetek vele,és ő nem lehet velem,
Sorokkal és szavakon át, magamhoz ölelem…
Vágyakozva nézem, ahogy az idő pereg,
Mikor eltűnnek közöttünk, napok, hetek,
Szoríthatom kedvesem magamhoz igazán,
Ez szomorú szívemnek legtitkosabb vágya tán.
Legyen velem egészen,csak ennyit kérek,
Míg el nem szakít egymástól a végzet,
Míg a felkelő nap kibontja sugarát,
Féltve őrzöm én,élete fénylő csillagát!
Nem haladok előre
Szememben ma már nem a remény szikrája ég.
Szerelem tüze miatt izzik, felettem a lég.
Elkap és összezavar, felfordítja lelkem nyugalmát,
Elveszi szürke életem cseppnyi kis unalmát.
Vakon bízom benne, mert lát a szememmel,
Szívembe vési érzéseit, tollának hegyével.
Zavaros gondolatok cikáznak fejembe,
Tisztulni látszik a kép,de bele fér ez jelenembe?
Nem merem, nem tudom, akarom-e én ezt?
Újra rám találjon egy hamis végzet?
Gondolatok futnak, tekergőznek tovább,
Csak dobálnak a kétségek idébb-odább…
Szárnyakat kaptam, mit félek már használni,
Lesz-e erőm még az új szelet kivárni?
Hogy felemeljen,s leessem megint?
S a sárban tipródjak, mint rendszerint?
Nem tudom, nem érzem a segítő kezeket,
Vajon ez az út a boldogsághoz vezet-e?
Itt vagy még, nem tudom, ez is hamis ábránd?
Képzeletem játszik velem, vagy szerelem még vár rám?
Titkon bár remélek, de nem bízom a jövőben,
Minden mit elérhettem, a jelenben már elértem.
Hogy eljön e hozzám, hogy itt lesz e velem,
Nem tudom, csak némán az órát figyelem…
Valahol a tengeren
Mit tehetnék egyedül, már hiába kérdem.
Elhagyott az egyetlen, kitől többet reméltem.
Magányomban hontalan szívem siratom,
úgy érzem magam, mint egy elhagyott sírhalom.
Bár itt van még, átkarol a néma hallgatás,
Rideg kezeit, vállamon fonja át.
Hajolj most közelebb, mert nem hallom szavad,
Remegő ajkam, mint kiszáradt patak.
Fagyos tőrrel hűti le perzselő szívemet,
Tudom már, vége van, de fájdalmamon ő nevet...
Halálos kacajjal gyilkol most száz virág,
Mit tőle kaptam még csokorban, hajdanán.
Mondd, miért e kínzó vad vágyak tengere?
Elér-e még hozzád a szívem szerelme?
Kis hajóm szigetedre ér?
Vagy darabokban szórja szét a déli szél?
Gyötör a kétség, még ha tudom is, vége már,
Nem bont már a kis hajóm vitorlát...
Elvetted a csillagom, mi fényt adott az éjszakába,
Eltűnt már a messzeségben, az életem fonalába...
Időtlen időkig hajózom hát szüntelen,
Egyedül a háborgó, szeszélyes tengeren,
Elzárva magamat halottnak tettetem,
Szívemet dermesztő habokba temetem.
A reményhez
(evokáció)
Bánatán az ember
Csak egy dologban hihet,
Ha vállán súlyos a teher,
Hozzá visszatérhet.
Bízni kell benne,
Hogyha esély nincsen,
Mert ellep a világ szennye,
S ott ragadsz bilincsben.
Miért nézel rám?
Mondd, mit látsz bennem?
Nyakamon már rég a hám,
Bizony súlyos terhem.
De ne hagyj még elveszni,
Ugyan ments meg engem,
Hagyj még éltet tervezni,
Hadd tisztítsam lelkem.
Rajtad kívül egy ember,
Birtokolja létem,
Szeme, mint végtelen tenger,
Igen, olyan egészen.
Vele tán elfutnék oly messzire,
Hogy ne gondoljak rád,
Csalfa, vak reményre!
Vele nem kell félnem,
Övé szívem egésze,
Vigyázza minden léptem,
Lelkem főkertésze!
Gondosan ápolja,
Kertem virágait,
Mámat széppé varázsolja,
S ablakát tárja ki.
De elvetted tőlem őt,
Mert magadnak akarsz,
Próbálgatod rajtam erőd,
Ezzel összezavarsz...
Mit adhatsz te nekem,
Mit tőle nem kaphatok,
Kígyózó reményem,
ha veled maradok?
Ne válaszolj, kérlek,
Hadd bízzak még benne,
Ha holnap még élhetek,
Utam hozzá vezetne.
Elérhetem őt, ha nagyon akarom,
Bár már fáradok, nem tagadom,
Küzdök majd érte, ellened,
Eltaszítom magamtól önző szerelmedet!
Erőt adtál nekem,
Te vagy az egyetlen hitem,
Végtelen regényem,
Megmaradt erényem.
Ihletet adsz, ha kérem,
A csillagokba emelsz,
Magam a pokolba érzem,
Ha sokszor nem felelsz...
Gondolatban marasztalsz,
Kezeddel arcon csapsz,
Érzésekkel tapasztalsz,
Bármikor megkaphatsz.
Csak játszol velem,
Mint macska az egérrel,
Olykor fogod kezem.
S én nézek rád rettegéssel.
