A nagy úr

Harminc éves lehetett, oly fiatal és bohém,
Lesimított hajával, minden képen fotogén.
Pózolt a világnak, rajongói hadának
Nem felelt meg senkinek, mindig csak magának.

Csodálták az emberek, milyen sikeres és büszke,
Talpát nem érte soha, bogáncs vagy tüske.
Nagyúr volt ő egykor, létét óda zengi,
Hogy valójában ki volt, nem tudhatja senki.

Fényűző a hintó, tökéletes öltözéke,
S hogy miért nincs még takaros kis felesége?
Csak egy palota, melyben magányosan pihen,
Nem tudhatja senki, mi lakozik fagyos szívében.

De az évek teltek, felette is elröppent az idő,
Keze már megremeg, mikor szivart vesz elő.
Arcára már itt-ott, mélyebb ráncok fonódtak,
Gondolati árnyai emlékekké mosódtak.

Most csak ül a szobában, egy szomorú nagyúr
Székében a dohányfüst, már ősz hajára simul.
Bámulja a tüzet a kandalló fényeit,
Felidézi lassan, elmúló élete értékeit.

Hová tűnt az ifjúsága, s mi volt akkor vele
Miért van szíve bánattal telis-tele,
Könnyei miért mossák lakkozott cipőjét,
Emlékei cseppekben, fehér zsebkendőjén.

Tizennyolc évesen, Szerelmes volt, egy lányba,
Kinek emlékét őrzi, mélyen szívébe zárva.
Elragadta a halál őt mellére ölelte,
Isten a szerelmét tőle rég elvette…

Sírt sokáig egyedül, átkozta a világot,
Mi a szívéből egy darabot kivágott.
Kereste az érzést, mit elvettek tőle,
Nem tudta, Isten vagy ördög étkezik belőle…

Gyászolta a lányt, még most is gondol rá,
Zongoráján emlékére egy dalt komponált.
Elmeséli benne, a ki nem mondott szavakat,
Mit a lány odafent már soha meg nem hallhat.

Most egyedül ül a kandalló fényében,
Arra vágyik, hogy nyugodjon békében.
Várja őt a lányka, az égben, a csillagok között,
Hiszen lelke évek óta, már hozzá költözött...